hát...

Nos igen, elég régen írtam ide. Azóta volt egy OROCHI és egy Miyavi koncert.
Eltelt azért egy jó hosszú idő is. Sok minden történt, és még mindig sok minden miatt bizonytalan vagyok.
Nos most éppen megint egy érzelmi hullámvölgyben csücsülök, köszönhetően annak, hogy sok időm volt. Sok időm arra, hogy az elmúlt pár évemen gondolkozzam. Elég szánalmas érzés rájönni arra, hogy szinte kizárólagosan rossz döntéseket halmoztam rossz döntésekre. Egyszerűen képtelen vagyok elszakadni egyes dolgoktól és ezzel saját magamat idegesítem, de vannak részeim amik külön életet élnek és gondolkodnak. Ez kicsit furcsán hangzik tudom, de nem tudom publikusan szebben megfogalmazni. Szóval igen, úgy is fogalmazhatunk hogy még egy jó ideig a múltam rabja leszek, kizárólag a saját hibámból. Csak mert nem vagyok képes dönteni. Semmiről. Hiába határozok valami felőle, hiába teszem meg, valahogy... hosszú távon mindig visszafelé sül el. Ez elég frusztráló tud lenni. Rendbe hozni nem tudom a saját makacsságom miatt, amin nem tudok túllépni, nem tudom félretenni.
Hát igen, ezzel is csak hibázom, de egyszerűen már kezdek belefáradni önmagamba. Küzdök, küzdök önmagammal, hogy ne legyen ez, de már tényleg... őszintén kezdek belefáradni az életembe. Pedig annyiszor változtattam már rajta, annyiszor kerestem más utakat, de nem tudom. Nem tudom. Így a sokadik pohár bor, meg az x-edik szál cigi után sem tudok magabiztosabb lenni. Máskor sikerült. Tényleg kezdem megunni az életem. Persze annyira nem, hogy hülyeséget csináljak, de mit veszünk hülyeségnek? Már az is elég nagy hülyeség, hogy az ember nem képes félretenni a büszkeségét, csak hogy helyre tegye önmagát.
De most már minden mindegy. Túl sok idő eltelt ahhoz hogy bármin is változtassak. Túl sok érzés kavarog bennem. Ideje lenne végleg félredobnom a felesleges érzéseket, de egyenlőre nehéz. Sok a külső, de főleg a belső hatás. Kínomban már csak kiröhögni tudom magam, mert egyszerűen mást nem is lehet. De mindegy.
Elég mára a depressziós szövegből. Majd még jelentkezem.

By