Rest in Peace and Fly Away

Igen, ahogy a cím is mutatja, most már tényleg kezdek ott tartani, hogy nagyon elegem van... Kész voltam bizonyos fokig megalázkodni, és kompromisszumot kötni. Mert állítólag olyan fontos voltam. Elég gyorsan le lettem cserélve és félre lettem dobva a felajánlott lehetőséggel együtt. Teljes mértékben. Fáj, igen fáj. Tudom hogy ez az illetőt nem érdekli a legkevésbé sem, akár olvassa ezt akár nem. Nem is a bűntudat ébresztés a cél. Egyszerűen rosszul esik, hogy tényleg ennyire könnyen pótolható vagyok még azok számára is, akiknek állítólag olyan sokat jelentettem. Na mindegy, csak ezt le kellett írnom. Mert egyszerűen valamilyen formában ki kell adnom magamból, mert nem elérhető jelen pillanatban az akivel ezt meg tudnám beszélni. Sokszor éreztem magamat becsapva, vagy átverve, de ez...már már kicsit nekem is sok. Ennyi pofátlan módon hátba szúrva még sosem éreztem magam. Egyszerűen kegyetlen szarul esik. Aki ismer tudja, nem sok minden miatt szoktam sírni. Hát emiatt megtörtént. Tényleg ritka fájdalmas egy utolsó belém rúgás volt ez, még ha eredetileg talán nem annak szánták. (Legalábbis, szeretném ezt hinni, de már nem megy, nagyon nem.)

Nem akarom sokáig ragozni, csak az is felmerült bennem, hogy ha az embernek valaki tényleg annyit jelent, meg tényleg olyan fontos neki, nem kéne foggal körömmel küzdeni érte? Főleg ha lehetőséget is kap, még ha nem is teljesen nyíltan? Egyszerűen nem tudom felfogni... Vagy nekem kéne bocsánatot kérnem, csak mert merészeltem azt mondani, hogy ha az ember azt mondja valakinek hogy bízik benne, akkor tegyen is érte valamit és ne azt várja hogy a másik örökké várjon? Tudom tudom, nem kell mindent egyszerre...de ez nem azt jelenti hogy akkor nem kell semmit tenni... Ez nem így működik. Áh, nem is értem miért van az, hogy végén az ilyeneknek mindig én érzem rosszul magam, csak mert én tényleg komolyan gondoltam amiket mondtam, még ha nem is mindig tűnt úgy, de ez már a múlt.

Ezzel a bejegyzéssel búcsúzna lényem ezen része. Elveszik a semmiben, mert nincs szükségem arra, hogy én itt ha tudat alatt is, de lelki terrorban legyek tartva és szép lassan elsorvadjak. Azt hiszem talán szenvedtem én már eleget értelmetlen ostobaságok miatt. Erre már nincs szüksége az amúgy sem túl stabil idegállapotomnak vagy épp a kis lelkemnek. Inkább megválok tőle. Ez most tudom hogy hülyeségnek és hatásvadász fosnak tűnik, de tény és való, megválok a lelkem egy darabjától. Örökre.
Rest in peace and fly away.

'Néha'

Néha még hiányzik, néha még fáj. Néha már röhögök rajta, néha már szánalmasnak tartom.
Néha még sajnálom, néha még akarom. Néha már észre sem veszem, néha már el is felejtem.
Néha még megvetem, néha még figyelem. Néha már félek, néha már abba hagynám.
Néha még kínoznám magam. Néha már lezárnám.
Néha, még várom, néha már nem érdekel.
Néha még hülyének érzem magam, néha már ostobának.
Néha azt sem tudom, melyik néhának kellene hinnem.

Ez épp úgy vonatkozik az életemre, mit egy bizonyos időszakára.


Talán ez illik rá mostanában legjobban a lelki állapotomra, persze csak nagyon ráerőltetve. Határozottan jól érzem magam ahhoz képest, hogy mennyire nem érzem magam a toppon. Valamivel idegesítőbb lettem, ezt jól tudom, igyekszem is változtatni rajta, de előbb a saját kis depi-pamacsomból akarok kikászálódni, és aztán a világ. Persze addig is igyekszem emberien viselkedni, nem többet inni e kelleténél, hogy ne legyek másnapos a suliba, nem megfázni, nem hisztizni, nem beszólni, nem megsértődni, és a többi. Röviden, igyekszem olyan lenni mint régebben, amikor még jóval kiegyensúlyozottabb voltam.
Persze, könnyű ezt mondani, de elég keményen igyekszem, még ha nem is látszik igazán. Mindig van valami ami visszahúz, hol ez, hol az. Majd kikecmergek ebből is. Mint mindenből. Nem hagyhatom, hogy bármi is huzamosabban megakassza életem kis folyását. Nemde?

Csak sajnos, mindig sikerül rácáfolnom önmagamra. Legalábbis igen gyakran. Ez a kéne-nem kéne ellenérzés van bennem, ha értitek mire gondolok. Valahogy sosem tudtam jó döntéseket hozni, de mostanában egyre rosszabb. Tényleg kezdek összezuhanni, úgy tényleg.

lelki állapot: összeomlás szélén, de azért erősen tartja magát
érzelmi szint: ingadozó
agyi kapacitás: nulla
jó döntések száma az elmúlt 1 hónapban: 0

Hát valami ilyesmi az állapotom mostanában. Nem túl fényes, de azért jól vagyok, mondhatni remekül! Éljen itt a nyár, lehet ülni a szobában, nehogy lerohadjon a bőröm. Nem, nem nehogy azt higgye valaki, hogy hülye nyomott vámpírmániás vagyok, habár kedvelem őket is. Csak napallergiám meg fényérzékenységem van, de ez már egy más történet.

hát...

Nos igen, elég régen írtam ide. Azóta volt egy OROCHI és egy Miyavi koncert.
Eltelt azért egy jó hosszú idő is. Sok minden történt, és még mindig sok minden miatt bizonytalan vagyok.
Nos most éppen megint egy érzelmi hullámvölgyben csücsülök, köszönhetően annak, hogy sok időm volt. Sok időm arra, hogy az elmúlt pár évemen gondolkozzam. Elég szánalmas érzés rájönni arra, hogy szinte kizárólagosan rossz döntéseket halmoztam rossz döntésekre. Egyszerűen képtelen vagyok elszakadni egyes dolgoktól és ezzel saját magamat idegesítem, de vannak részeim amik külön életet élnek és gondolkodnak. Ez kicsit furcsán hangzik tudom, de nem tudom publikusan szebben megfogalmazni. Szóval igen, úgy is fogalmazhatunk hogy még egy jó ideig a múltam rabja leszek, kizárólag a saját hibámból. Csak mert nem vagyok képes dönteni. Semmiről. Hiába határozok valami felőle, hiába teszem meg, valahogy... hosszú távon mindig visszafelé sül el. Ez elég frusztráló tud lenni. Rendbe hozni nem tudom a saját makacsságom miatt, amin nem tudok túllépni, nem tudom félretenni.
Hát igen, ezzel is csak hibázom, de egyszerűen már kezdek belefáradni önmagamba. Küzdök, küzdök önmagammal, hogy ne legyen ez, de már tényleg... őszintén kezdek belefáradni az életembe. Pedig annyiszor változtattam már rajta, annyiszor kerestem más utakat, de nem tudom. Nem tudom. Így a sokadik pohár bor, meg az x-edik szál cigi után sem tudok magabiztosabb lenni. Máskor sikerült. Tényleg kezdem megunni az életem. Persze annyira nem, hogy hülyeséget csináljak, de mit veszünk hülyeségnek? Már az is elég nagy hülyeség, hogy az ember nem képes félretenni a büszkeségét, csak hogy helyre tegye önmagát.
De most már minden mindegy. Túl sok idő eltelt ahhoz hogy bármin is változtassak. Túl sok érzés kavarog bennem. Ideje lenne végleg félredobnom a felesleges érzéseket, de egyenlőre nehéz. Sok a külső, de főleg a belső hatás. Kínomban már csak kiröhögni tudom magam, mert egyszerűen mást nem is lehet. De mindegy.
Elég mára a depressziós szövegből. Majd még jelentkezem.

By