De van, hogy a falon tátongó résen bekukucskál valaki, aki megtöri az örvényt, és megismerjük a félelmet. A félelmet attól, hogy valaki megismer...de egy mosolynak engedve tovább nézegelődhet. Lassan megtalálja azt, amiről már nem is tudjuk, hogy ott van, hiába mondja, hisszük is nem is...inkább csak nem. Nem tudjuk honnan veszi, és miért, de kipróbál valamit... talán hogy elhitesse velünk, nem csak úgy mondta, hogy megtalált valamit, vagy csak meg akarja mutatni, nincs veszve minden. És oda tesz egy apró tárgyat és egy levelet majd eltűnik. Ránk bízza mit teszünk vele.
Annyit tudunk, a levélben írtaknak súlya van. Ha nem olvassuk el a levelet, minden marad a régiben...De valami mégis hajt... elolvassuk a levelet, azonnal érezhető a változás. Az a tárgy nem is olyan apró, mint hittük. Mikor a felismerés megtörténik, a vörös változni látszik, a fekete és fehér megtelik halvány színekkel. A résen halvány fény szűrődik be. Bizonyos, hogy mostantól elég egyetlen egy hiba és minden romba dőlhet... De az is biztos, hogy soha több esély nem adódik arra, hogy a színek visszatérjenek. Igen,az elején valószínűleg, csak a félelem sarkall a folytatásra. Később biztosan valami más is fog már.
Nekem is van egy ilyen kukucskálóm, aki rám bízta eme, élete fontos részét képező, kis tárgyat. Nem tudom mit mondhatnék. Azt sem mivel érdemeltem ki. Megköszönni nem fogom, mert nem ezt várja tőlem...legalábbis úgy érzem. Emellett félek...félek hogy hibázom, és eljátszom ezt a bizalmat, de ezzel olyan seggberúgást kaptam, hogy kénytelen leszek tovább küzdeni. Nem akarom elveszíteni azt amit ma kaptam. Nehéz lesz, de most már van mi ösztönözzön...
Megőrzöm neked és a magam módján megpróbálom megmutatni, a bizalmad nem alaptalan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése