pótlás (?)

Kissé régen írtam tudom. Nem igazán jöttek úgy a dolgok hogy hozamosabb időre gép elé jutok úgy, hogy időm legyen írni. Ez alatt a két hónap alatt elég sok minden történt. Nem idősorrendben haladok a kis pótlással, mert akiket közvetlenül érint azok tudják mikor történtek ezek. Nem is sokat fogk említeni, talán egy ketőtt, ahogy éppen jön.
Kezdjük ott, hogy nyár elején voltam nagymamámnál. Nagyon beteg volt. Korábban szívrohama is volt és most a lába kezdett nagyon vizesedni és járókerettel közlekedett, de csak kizárólag a lakásban, mert azt nem tudta elhagyni. Miután eljöttem tőle következő nap bement a kórházba hogy kihajtsák belőle a vizet. Pár napig minden rendben volt, aztán hirtelen rosszabbul lett. Hogy miért beszélek múlt időben? Azért mert pár nappal ezelőtt elhunyt és örök nyugalomba helyeztük hamvait szűk családi körben. Talán az egyik legszomorúbb az egészben, hogy engem egyáltalán nem érintett meg a dolog. Nem éreztem semmit. Az ég világon semmit. Elgondolkoztam ezen, de nem igazán tudom megmondani mire is jutottam. Furcsa ez az egész. Olyan mintha üres lennék, talán az is vagyok. Mindegy is, hisz az én döntésem hogy ilyenné váltam. Mindenesetre szép emlékként őrzöm meg őt, pedig nem nagyon kedvelt már főleg az elmúlt években.

Aztán történt még egy s más. Például korábbi "üres vagyok és érzelemmentes" állításomra rácáfolni látszik a tény, hogy képes voltam (méltán nevezhetem így: ) legjobb barátnőm nekem címezett szavaira könnyeket hullatni. Tény akkor meghatódtam, pedig már hallottam tőle ezt, de mégis valahogy csak akkor ért el hozzám igazán amit mondott. Megfogalmazódott bennem a MI fogalmának létezése, és ez elég elemi erővel söpört végig rajtam ahhoz, hogy képes legyen érzelmeket kicsalni belőlem. Hálás vagyok érte. Ide s tova lassan hét éve ez senkinek sem sikerült, de úgy tűnik neki sikerült tenni valamit, ami engem a változás felé mozdíthat. Nem mondom hogy ezentúl teljesen szociális és érző emberi lény leszek, de próbálkozom kifejezni a számomra fontos emberekkel hogy mennyit is jelentenek nekem. Nem lesz könnyű, sosem tudtam bánni az emberekkel. Tekintve hogy nem is tekintettem soha egyiket sem igazán velem egyenrangúnak. De ez most változni látszik. Különös dolog egy barát szava. Semmi kis dolgokat mond, amiket már úgy is tudunk, de mégis, egész más hatást kelt, ha kimondja. Ha nem leírva látom amit mond, hanem szemtől szemben hallom, valószínűleg minden fal ledőlt volna körülöttem. Így talán jobb is, hogy nem ez történt. Érzelmileg védtelen lennék és ez a jelenlegi helyzetemben végzetes is lehet. Ennek ellenére, remélem személyesen is elhangzik majd ugyan az, ami akkor. Önző módon szükségem van rá. Az egész életem egy nagy önzés, de ember vagyok. Ez hozzám tartozik.
Úgy tűnik kissé elkalandoztam és hosszúra is nyúlik ez a bejegyzés, így azt hiszem mára ennyi. Majd még jelentkezem. :)